AMI Sopron
Tervezőgrafika X

KIÁLLÍTÁS

Immár tíz éve, hogy 2007-ben elindult a tervezőgrafika képzés Sopronban. A jeles évfordulót a hajdani hallgatók egy plakátkiállítással ünneplik meg, melyet 2017. November 10-én az Alkalmazott Művészeti Intézet Formatermében (Sopron, Deák tér 32.) 18 órai kezdettel Orosz István nyit meg.

OROSZ ISTVÁN:

JÓSZERENCSÉT!

A köszöntés, tudniillik a jószerencsét!, 10 éve is meglehetősen aktuális volt: a főépület éppen romokban állt, egy huzatos szerelőcsarnokról kellett azt képzelnünk, hogy ilyen egy egyetem. A tágabb környülállás egyébként akkor 10 éve következőket mutatta: Gyurcsány Ferencnek hívták az itthoni főembert, Putyinnak az oroszt és George W Bushnak az amerikait. Egy Sárközy nevű fickót épp francia elnökké választottak. Akkor jelent meg a Harry Potter utolsó kötete, Kimi Räikkönené lett a Forma 1, Charles Simonyi fölrepült a világűrbe, a nyár forró volt, az ősz hűvös, a Bajnokok ligáját a Milán nyerte, a magyar bajnokságot a Debrecen. A soproni csapatot meg sajna kizárták.

Egy plakátkiállítás mindig öröm, különösen, hogy úton-útfélen azt halljuk (terjesztjük?), hogy egy kihalófélben lévő műfajról van szó. Szóval a jószerencse, legalábbis ebben a formában is időszerű. Plakátkiállítás a 10 éves AMI-hoz. Negyvenvalahány plakát. Azt kell kiolvasni belőlük, hogy szerettek az AMI-ba járni a diákok, de legalábbis szerették egymást és szívesen visszajönnek találkozni. Vannak köztük egyszerűek és bonyolultak, színesek és színtelenek, higgadtak és szenvedélyesek, tényszerűek és nosztalgiázók, kézirajzosak és számítógépesek, emblematikusak és illusztratívak, távolságtartók és személyeskedők, meditatívak és vicceskedők … És az alkotók is … Amikor idejöttek az iskolába nagyon különbözők voltak: más-más alkat, karakter, jellem, elképzelés és előképzettség, miegymás, aztán jött az öt év egyetem és végül – nem kis elégtétellel mondom – hogy most is nagyon különbözők. Azok maradtak … vagy azok lettek. Elegánsan úgy is mondhatnám, hogy egyéniségek, de nem mondom, mert még valaki hízelgésnek venné, azt gondolná, hogy udvarolok, ráadásul a kiállítás megnyitó éppen az, tudniillik a hízelgés, a tömjénezés, a dicsőítés, a magasztalás, a hozsannázás műfaja, magunk közt szólva egy nagyon ciki műfaj, és mindenki azt szeretné (na jó, kivéve azokat, akiket éppen dicsőítenek, tömjéneznek, magasztalnak, stb.), hogy legyen már vége, mert egymással szeretnének végre fecsegni a látogatók, az életrevalóbbak el is kezdik,  … egyébként tessék nyugodtan, mintha itt se lennék!

Bevallom, hogy talán csak egyszer élveztem maradéktalanul egy kiállítás megnyitót, akarjátok, hogy elmeséljem? Nincs más választásotok. Egy dunántúli várkastély nagyszabású galériájában történt a dolog, történetesen az is egy jubileumi kiállítás volt, a legnagyobb (!) magyar művészettörténész éveinek száma éppen nullával végződött, szóval aktuális volt a köszöntése. A tiszteletére készült munkák lógtak a falakon. Hogy meglepetés legyen, a kiállítást kifundáló stáb arra kérte a legnagyobb (!) magyar művészettörténészt, hogy egy tárlatot megnyitni utazzon a helyszínre, méghozzá egy grafikus kolléga macskaábrázolásaiból összeállított tárlatot. Hogy alaposan fölkészülhessen, előzetesen meg is mutatták neki az illető legjobb macskaképeit. A legnagyobb (!) magyar művészettörténész szokásához híven alaposan fölkészült, s ahogyan szokta (meg ahogy én épp teszem), le is írta mondandóját, s ahogy belépett a terembe (a nagy forgalom miatt egy kicsit késve érkezett), azon nyomban bele is fogott a szónoklatba. Tökéletes formában volt. Bonyolult körmondatokkal, filozofikus eszmefuttatással, szellemes képzettársításokat és válogatott idézeteket híva segítségül hosszasan méltatott bizonyos macskaábrázolásokat, holott a falakon egyetlen macskakép sem lógott. Csupán a neki szánt ajándékok, sőt az őt ábrázoló portrék. Az előadás volt olyan profi, vagy a tréfa sikerült annyira jól, hogy a közönség csak sokára kapott észbe … hogy már nevetnie kéne.

Üzenet az AMI egykori diákjától: pont tíz éve startolt az első osztály, vagyis egy évtizedes a grafikusképzés Sopronban. Ünnepségre készülnek az öregdiákok, legfőképp az elsőként végzett évfolyam. Tíz éve! Nem nehéz felidézni, az iskola épületét éppen renoválták, az út túloldalán, valami ipari épület huzatos csarnokában gyűltünk össze: ijedt diákok és legalább annyira megijedt tanárok. Hogy fogunk itt dolgozni? Ráadásul Mészáros Gyuri, aki az alakrajzot tanította volna, valami betegség miatt nem volt hadra fogható, nekem kellett a rajzórákat is tartanom, amit sosem csináltam korábban.

Igaz, nem voltam teljesen kezdő, egy ideje már a soproni egyetem (akkor NYME-nek hívták) alkalmazásában álltam, tartottam órákat a grafikába is belekóstoló formatervezőknek, egy-két előadást  olyan művészettörténeti témákról, amelyekhez konyítottam valamit, készítgettem föl hallgatókat ilyen-olyan pályázatokra, de legfőképp a tervezőgrafika szak akkreditálásához szükséges tervezeteket írogattam, sok idegen szót, bonyolult szakkifejezést tömve beléjük, olyan terjedelemben hogy  a legelszántabb minisztériumi hivatalnokok is belefáradjanak már a felénél. Végül is mindegy, hogy mit írunk, nyugtatgattuk egymást Mészáros Gyurival, úgyis úgy fogunk tanítani, ahogyan tudunk, de legfőképpen úgy, hogy a gyerekek örömüket leljék benne és persze elhiggyék, hogy a hasznukra válik, amit a fejükbe akarunk tömködni. Na hát ott a visszhangos, fűtetlen iparcsarnokban nem volt könnyű elhinni, hogy mindnyájan egyformán örültek.

Hogy kerültem én ide, jutott gyakran eszembe. Tényleg, hogy is? Az Iparművészeti Főiskolán a grafika tanszék vezetője szólt, tartsak egy habilitációs előadást, mert szeretnék, ha majd ott tanítanék. Nem készültem én tanítani, elvoltam a rajzfilm stúdióban, de ha már tanítás, akkor csak az Ipar kerülhetett szóba, abból a nem túl szofisztikált megfontolásból, hogy mindössze egy közlekedési lámpa érintésével uszkve öt perc alatt megközelíthető volt számomra a Zugligeti úti iskola. Na meg azért, mert magam is ott végeztem valamikor, így minden titkos zugát jól ismertem a két épületnek. Szóval habilitált déelá lett belőlem, és vártam, hogy majd csörög a telefon, mikor akarják, hogy elkezdjem. Csörgött is, de Sopronból. Ó nem, mondtam, kétszáz kilométer, ugyan, dehogy. Gyere azért le, nézd meg, mondta Mészáros tanár úr, ha nem, legalább egy kiállítást csinálj a Festőteremben. Cserny Jóska, róla is kéne majd írni, elcipelt a helyi temetőbe, ahol egy négyszáz éves nyomdamester sírkövéhez ütögetve a fejem, már a lelkiismeretemre apellált: attól, hogy vidék, még lehet ám itten kultúra… sőt!  

Egy idő után beadtam a derekamat, az Iparon persze sértődötten konstatálták (vagy csak játszották a sértettet), hogy miért nem oda mentem, holott elég sokáig húztam az időt, legyen érkezésük rá, hogy meghívjanak.

Hogy pontosan mikor kezdtem el Sopront, az úgy számolható vissza, hogy kábé két éve, amikor bekopogtam a rektori irodába Wesztergom Icához, hogy a nyugdíjazásom formaságairól faggassam, előhúzta a dossziémat, amiből kiderült, hogy napra pontosan tíz éve voltam az egyetem alkalmazottja. Tudta, nem is marasztalt, hogy Kecskeméten betegeskedő szüleim ellátása miatt határoztam az egyetemi körökben szokatlanul korai nyugdíj mellett, bár ha akkor már hallottam volna az elegánsabb egyetemeken szokásos „sabbatical”-ról, azaz a hatéves munkavégzést követő pihenő-feltöltődő-kutató évről, akkor lehet, hogy másként döntök. A sabbaticáról, amiről a Szentírásban is szó esik, a hetedik évben a termőföldet pihentetniük kellett Izrael fiainak, hogy a föld termőereje megújuljon. Nincs ez nagyon másként az emberrel sem. 

Na de nekem nem magamról, hanem az AMI-s grafika szak első tíz évéről kellene írnom. Az elküldött munkák alapján úgy tűnik, szerettek az AMI-ba járni a diákok, de legalábbis szerették egymást és szívesen visszajönnek ünnepelni. Visszajönnek találkozni egymással. 

fotó © Dénes Nóra

SOPRONI EGYETEM Simonyi Károly Műszaki, Faanyagtudományi és Művészeti Kar

Alkalmazott
Művészeti Intézet

University of Sopron
Institute of Applied Arts 

H-9400 Sopron, Deák tér 32. 
+3699 518 900